Blog Detail

Gondolatok Gadna kapcsán

ahimszajóga 2014. május 6. 0 comments 0

Gadna – tavaszi napfény és éledező természet.

Gadna – gyermek szemek, felnőtt arcok reményvesztettek, már fiatalon is megfáradtak.

Gadna – sorsok aminek keménységét érzékeljük, de nem értjük.

Gadna – élethelyzetek, történetek melyeket érzékelünk, de képtelenek vagyunk teljes valójában megérteni és érzelmileg feldolgozni.

Gadna – életünk egy pillanata, tehetetlenségünk könnyei és persze kérdéseink. Ezer és ezer. Mert a szituáció annyira fájdalmas, hogy nem lehet csak úgy beülni az autóinkba és csak úgy magunk mögött hagyni a helyet.

Mert Gadna egy picinyke, 280 lélekszámú borsodi falucska a bükki lankák között. Roma falu, még a polgármester is roma. És a 29 óvodás gyermek is mind roma. Ők cigányoknak hívják magukat, és nem sértődnek meg rajta, ha más is így emlegeti őket. Ez itt nem kérdés.

A kérdés az, hogy miből adjanak enni a gyerekeiknek. Mert a polgármester elmondása szerint a falu ebben az évben még a közmunka programból is kiesett, mivel 300 fő alatti a település. A falu Önkormányzatának nincs saját földterülete, amit művelésbe lehetne fogni, mert a TSZ megszűnésével minden földterület magánkézbe került. Szikszó, Miskolc, mint munkalehetőség fényévekre van és nem csak kilométerben. A származás és a szakképzettség hiánya halmozott hátrány ezen a vidéken. Iskola nincs a faluban. Az óvoda épületét inkább a szeretet tartja össze, mint a malter. Az óvónő és a dajka hihetetlen munkabírása, kitartása és mélységes elkötelezettsége, hogy a semmiből megpróbáljanak valamit varázsolni annak a 29 kisgyereknek. Örömöt varázsolni a maszatos arcocskákra néha napján, őszinte kisgyermeki mosolyokat, csillogó gyerekszemeket láttatni. Emberfeletti és heroikus küzdelem, amit tesznek.

 

 

gadna.jpgÓvodások Gadnán Fotó: ahimszajoga.hu

Ott vagyunk mi is néhányan ezen a tavaszi napon a gadnai óvodában, mi, akik elszállítottuk a segítőkész emberek adományait Veszprémből az Ahimsza Jógaközpont vezetői Ági és Csongor kezdeményezésére. Ott vagyunk a roma kisgyerekek között, akik magukhoz ölelik a kis plüss állatokat, gyorsan elmajszolják a kapott édességeket. Látjuk az ovijukat, azokat a hihetetlen szerény körülményeket, olyan óvodát ahova egyetlen veszprémi szülő nem adná a gyermekét. Látjuk a hároméves kisgyereket, aki egy megtermett felnőtt adagját falja fel ebédre, mert az a biztos, amit ott megeszik. Szívszorító érezni, hogy ez a gyerek bizony ma éhezik a 21. századi Magyarországon. És ott van egy szép arcú kislány testvérpár, süketek. Süketek, egyikük már menthetetlenül, mert a faluba most került csak védőnő, és középfülgyulladásuk nem volt kezelve. És van néhány gyermek, akik nem ismerték a kanalat, mert az anyuka elmondta az óvónő kérdésére, hogy bizony otthon nincs annyi tányér és kanál, ahányan vannak. És az anyukák, akik már az ötödik gyerekükkel várandósak, még csak huszonévesek, a nagymamák negyven körüliek. Nincsenek meg az alapvető ismereteik a gyerekneveléshez, főzéshez, tisztálkodáshoz. Nagyon nagy a baj, és ezt nem lehet nem észrevenni, nem lehet üres frázisok puffogtatása mellett a szőnyeg alá söpörni. Ide programok kellenek. Munkaprogramok, oktatási-, közösség-, fejlesztő programok. Lelkes aktivisták mellett professzionális segítők, és persze anyagiak nélkül semmi nem megy. De adományokkal csak tüzet oltunk. Halat adunk. Néha. Azon kéne gondolkodnunk, hogy tanítsuk meg ezeket az embereket halászni, úgy hogy ők is méltósággal élhessenek. Kell a részünkről az értelmes összefogás, civil és állami egyaránt. Kell, hogy tovább gondolkodjunk azon, mit tudunk egyénileg és közösen tenni azért, hogy egyenlő esélyt kapjon a gadnai óvodás is. Mert jelen pillanatban annyi az esélyük, mint a sasnak akinek követ kötöttek a lábára és azt várják tőle hogy magasra repüljön.

 

Keszthelyi Krisztina

Leave your thought

Kategória