Blog Detail

Damanhuri Hírlevél 2018. Január

Gergő 2018 január 26 0 comments 0

(A fordítás az olasz nyelvű Hírlevél alapján készült.)

Ha Játék lenne

Ha komolyak akarunk lenni az életben, kezdjünk el játszani, de ne a „playstation”-nel, hanem más emberekkel, akár a munkahelyen, akár otthon . . . barátainkkal, de főként azokkal, akik „nem barátaink”. Játék közben ugyanis új idegi összekapcsolódások jönnek létre agyunkban, és váratlan lehetőségek bukkannak fel. Az ellenszenves személy hihetetlenül érdekesnek bizonyulhat, a leküzdhetetlen probléma megoldása pedig hirtelen egyszerűnek tűnhet.

Ha spirituálisak akarunk lenni az életben, kezdjünk el játszani könnyedséggel, humorral és öniróniával. Fel fogjuk fedezni, hogy mások sokkal hasonlóbbak hozzánk, mint amennyire gondoljuk, s hogy könnyű közelinek érezni azt is, akit épp’hogy ismerünk.

És végül . . . ha tanulni akarunk, kezdjünk el játszani, mert játszva gyorsabban sajátíthatunk el bármit.

Damanhurban a Játék alapvető éltető elem: általa nyílhatunk meg az élet számára, köthetünk különleges barátságokat, nevethetünk magunkon és másokon anélkül, hogy bárkit is megsértenénk . . 

Van ennél fontosabb az életben?

 

 

Az Élet Játéka   

Amikor 1983-ban Damanhur már jól megszervezetté vált, s úgy tűnt, hogy minden a helyes irány felé tart, Falco Tarassaco úgy döntött, radikális változást visz be a közösség életébe. Miért? Mert ha valakinek van bátorsága akkor változtatni, amikor minden jól megy, van kellő energiája ahhoz is, hogy jobbá alakítsa dolgait; így téve lehetővé, hogy a változást ne „gyógyító” eszközként, hanem a növekedési stratégia részeként élje meg.

Falco ezt az új szakaszt elnevezte az „Élet Játékának” (Gioco della Vita), és elkezdte sokakkal együtt beutazni egész Olaszországot. Az utazók, tartva útjuk közben a játékos szellemet, ebben a mágikus és kreatív légkörben megálmodtak egy művészetekkel áthatott és nagy alkotásokkal teli Damanhurt, és lefektették az egész közösség új fejlődési alapjait.

Amikor a fentiek következményeként az úgynevezett „Utazás” ténylegesen is kezdett tért hódítani Damanhur életében, ahhoz, hogy sikerüljön megfertőzni ugyanazzal a lelkesedéssel azokat is, akik nem vettek részt ebben a kimozdulásban, akik távol érezték magukat ettől az újdonságtól, Falco azt ajánlotta, hogy rendezzenek meg egy „harcos ütközetet” (battaglia), ahol – mindig is a játék keretei között maradva – dőljön el, kik alakíthatják majd Damanhur jövőjét: az újonnan érkezettek az Élet Játéka (a későbbi Élet-játék Test) által, vagy a Damanhurt alapító idősebb nemzedék.

Ez a – hősi! – „harcos ütközet” mindenkiben megbolygatta az érzelmeket és az energiákat, feloldotta az előítéleteket és a félelmeket, melyek korábban ott fészkeltek mindkét küzdő csapatban, és néhány napon belül a „harc” eljutott arra a szintre, hogy képessé vált kialakítani a megbékélésre és az egységre való törekvés légkörét, melyet máskülönben csak hónapok, vagy csak évek alatt lehetett volna elérni.

Az együttjátszással „mennyiségi ugrások” hajthatók végre: legyenek a körülmények bármilyenek, a játék egyidőben lehet a változások „tüzelőanyaga” és a nehéz helyzetek „oldószere”; meggyorsíthatja a folyamatokat, s átrendezheti azokat egy újabb egyensúlyi állapotnak megfelelően, mert amikor játszunk, nyitottabbakká és engedékenyebbekké válunk egy másfajta gondolkodási struktúra befogadására.

Az első alkalomtól kezdve a ”harcos ütközetek” hagyománnyá váltak Damanhurban. A résztevők csapatokra osztva felverték táboraikat néhány téli napra – köztük a nulla fok alatti éjszakákra! – az erdőkben, azzal a céllal, hogy elrabolják egymás zászlaját. Túlélést próbáló időjárási körülmények között, ám megőrizve a vidám hangulatot, egymást követték a támadások, a stratégiai visszavonulások, a tábor-áthelyezések, mely akciókba olykor majd’százan is belekeveredtek, gyakran egyazon időben.

Platón mondta egykor: „Könnyebb megismerni valakit játszva vele egy órán át, mint csak beszélgetve vele egy éven át”. Igaza volt!

A „Művészek Csatája” (Guerra d’Arte) volt egy másik példa, ahol játékosan versengve egymással olyan műalkotásokat készítettek, melyek ma is széppé teszik Damjl-t: a Föld-oltárt, a Nyitott Templomhoz vezető kő-lépcsősort, a festett házfalakat . . . A „küzdő csapatok” állatok neveivel illették magukat: voltak Rózsaszín Farkashalak, Makimajmok, Gömbászkák, Leopárdok, Zöldgyíkok és Nyilascsukák. Még ma is, közel harminc év elteltével, amikor szóba kerül a Művészek Csatája, az egykori résztvevők azonnal tűzbe jönnek, s készek váltig állítani, hogy a saját csapatuk jobb volt a többinél!

Minden nyáron megrendezik a „Horusiada” nevű, versenyszerű játékokat, ahol a csapatokat az egyes közösségi Régiók állítják ki, vagy 4-6 kisebb közösség együtt formál egy csapatot. A számtalan játék alatt feltámad ismét a – konstruktív! – versenyszellem, provokálva mindenkit a részvételre és a szurkolásra. Bizony, Damanhurban is léteznek szurkolótáborok, sőt, még a nyugodtabb és angyallelkűbb polgárok is hajlamossá válnak más arcukat mutatni e viadalok alatt!

Végül, a játékok között a leghihetetlenebb a damanhuri (úgynevezett) „Rizikó” (Risiko damanhuriano). Hihetetlen, mert nehéz elhinni, hogy közel harminc résztvevő több mint 25 éve folyamatosan alakítja ezt a kezdetben csak asztali játékot, mely ma már betölt egy teljes szobafalat. Ezen egy elképzelt bolygó kiterített ábrája látható, mely bolygón a korszakok ciklusosan követik egymást . . . Civilizációk születnek itt, bontakoznak ki, tűnnek el és formálják át magukat, életet adva új civilizációknak, egytől egyig határozottan megformáltaknak, de főként egymással állandó harcban állóknak, küzdve létezéshez való joguk vagy saját felsőbbrendűségük megerősítéséért. Bárki is fordul érdeklődéssel e játék felé, csak közel egy hónap elmúltával kezdi megérteni, miről is beszélnek ezek a furcsa játékosok, akik heti két estén át belekeverik magukat mindenféle hadüzenetekbe, puccsokba, nemzetközi kémügyekbe, technológia-fejlesztési problémákba . . . és így tovább.

Jelen van tehát a Játék Damanhurban? Nyilvánvalóan igen, de ha megkérdezitek a damanhuriakat, azt fogják felelni, hogy nem eléggé . . . mert való igaz, hogy játszani soha nem lehet eleget!

A Játék a legkomolyabb velejárója egy terv együttes valóra váltásának!

Kívül a korlátokon

1983-ban, Damanhurba érkezésem első napján, az első damanhuriak között, akiket megismertem, ott volt Tacchino Noce is. Emlékszem, hogy kísérőm azért mutatta be őt nekem, mert – éppen visszaérkezve egy „Utazásról” – ő tudott akkor többet mondani az Élet Játékáról.

Tacchino úgy nézett le rám – az ő 1,96 méteres magasságából – mint egy angyal, s mindenféle bevezetés nélkül, egy olyan komoly arckifejezéssel, hogy Baster Keaton (a némafilmek egykori komikus szereplője) is megirigyelhette volna, így szólt hozzám:  „Amióta csatlakoztam az Élet Játékához . . . (itt érdekfeszítő pillanatok következtek, mert megállt a beszédben, s nagyon komolyan a szemembe nézett, de úgy, hogy zavaromban azt sem tudtam, hová tekintsek) . . . azóta nem tudom, ki vagyok” – zárta le mondandóját még komolyabb arckifejezéssel.

 

Most próbáljátok meg beleképzelni magatokat az én helyzetembe: elindultam Damanhurba, mert korábban láttam egy műsort a televízióban, ahol egy felszabadult, bolondos csapat tagjai (a damanhuriak) kijelentették, hogy ők bizony egy teljesen új társadalmat akarnak létrehozni közös álmaik alapján, s e terv megvalósulásához eszközül választott módszert úgy hívják, hogy az „Élet Játéka”, mely egy változás-központú stratégia, saját képességekre és 100%-ig játékos életszemléletre alapozva. Ugyanakkor a tv-műsor azt is sugallta, hogy a damanhuriak nem annyira hóbortosak, ne mondjuk ezért rájuk, hogy teljesen megbolondultak.

Megérkezve azonban Damanhurba, az az érzés, hogy mégis egy hóbortos csapat kellős közepébe csöppentem, határozott megerősítést nyert . . . ezenkívül az első személy, akivel beszéltem a Játékról, az iménti módon felelt . . . ti maradtatok volna ott?

Tátott szájjal bámultam Tacchinóra, ő pedig összeszorított ajkakkal rám, nekem úgy tűnt, végeérhetetlen másodperceken át. Nem tudtam, mire gondoljak, viszont két lehetőség adódott: vagy Tacchino került teljesen önmagán kívülre, vagy pedig egy valóban igaz dolgot mondott nekem kertelés nélkül, azaz, hogy ilyen közvetlen módon léphetjük át korlátainkat egytől egyig, legyen szó akár a sajátjaimról, akár más „normális” személyekéiről!

Odajött ekkor kísérőm, megszabadítva ezzel ettől a nyomasztó csendtől, és elvitt megismerkedni másokkal is, hogy teljessé tegye ezt a damanhuri látogatást. Annak a napnak a végén azzal az érzéssel tértem haza, hogy soha nem fogok találni még egy olyan helyet, ahol a hóbortosság, az igazság, az álom és az optimizmus olyan egészséges eleggyé áll össze, mint amilyet Damanhurban tapasztaltam.

Beiratkoztam én is az Élet Játékába, anélkül, hogy pontosan tudtam volna miért, de Tacchino tekintete, az a tömör és igaz mondat alaposan megérintette mind az eszemet, mind a szívemet, ezért úgy döntöttem, jobban megismerem e Játékot. Kezdtem egy „Utazással” és az életem megváltozott: hóbortosabbá, boldogabbá, igazabbá vált, mint saját magam.

Én is, mint Tacchino, lassan nem tudtam, ki vagyok, viszont kezdtem megérteni, kivé is akarok válni . . . és az az álom, az a vágy, hogy azzá alakítsam magam, aki lenni akarok, valósággá vált.

Formica Coriandolo

 

(A könyvajánlóhoz:)

 

„RIZIKÓ” DAMANHURI MÓDRA

 

A damanhuri „Rizikó” (Risiko damanhuriano) egyfajta játék, melynek során megismerhetjük valódi belső erőnket. Amint létezésünk során tapasztaljuk, ugyanúgy a damanhuri „Rizikóban” is minden összefügg mindennel, nem léteznek elkülönült valóságok.

 

 

 

 

(A záróidézethez:)

„Damanhurban ébredünk tudatára annak, hogy a különféle kultúrák és életformák lenyűgöző változatossága közepette mi mégis ’egy’ emberi családhoz tartozunk, ’egy’ Világ-Közösség tagjai vagyunk, ’egy’ közös célra törekszünk.”

                                                                                                                      Ruud Lubbers

 

Kategória